Az ontológia lételmélet, a filozófia azon alága, mely arra a kérdésre keresi a választ: „mi van, mi az, ami létezik és mi nem?” A cinizmus ontológiája alighanem a legnehezebb, de legfontosabb része lesz eszmefuttatásunknak.
Ahol állunk képzeletünkben, az a nyugati filozófiai gondolkodás kezdete, az a Szókratész nevéhez fűződő pont, amikor a gondolkodás feltalálta a „természetet”, amint azt Leo Strauss német filozófus találóan megállapította. Olyasféle feltalálásról van szó, amiként a felvilágosodás korszaka feltalálta a történelmet, a történelem mai fogalmát, miként erre Nietzsche szeretett utalni. Azelőtt, hogy természetet tételeztünk volna, nem volt más, mint különféle szokások összessége. Más volt a szokás Thébaiban, más Athénban, más Spártában, megint más a perzsáknál – azt azonban, hogy egyik jobb a másiknál, senki nem állíthatta volna. A Szókratész előtti gondolkodást jól jellemzi egyik emblematikus vitapartnere, Traszümakhosz, aki azt a ma is elterjedt álláspontot képviseli, miszerint a hatalom mindent legitimál, ezért az élet célja és minden boldogság forrása a hatalom. Mivel azt, hogy mi a szép, a jó, a helyes és a jogos mindig azok mondják meg, akiknek hatalmukban áll, ezért végső soron nem létezik más, mint a hatalom, minden alapja. Nem véletlen, hogy a legjelentősebb modern gondolkodók, akik mindent a hatalomból eredeztettek, mint Nietzsche, Carl Schmitt vagy Michel Foucault, még véletlenül sem tartották volna magukat filozófusnak. Ahhoz, hogy azt mondjuk, nincs így, hogy van jó szokás és nem jó szokás, és néha annak is igaza lehet, akinek nincs hatalma, szükség van a természetre (phüsziszre), mint egyfajta felettünk, rajtunk kívül álló egyetemes rendre, melyet ha felismerünk, ahhoz viszonyítani tudjuk a dolgokat. Ha van természetes rendje a világnak, van a természetes rendnek megfelelő és annak meg nem felelő társadalmi rend, emberi cselekedet, a dolgok elrendezése – van objektíve megállapítható helyes és helytelen, szép és csúnya, jó és rossz. Szókratész legnagyobb tanítványa, Platón (és ebben követője, Arisztotelész sem különbözik), úgy gondolták, az univerzális rend egyfajta elvont, fogalmi síkja a létezésnek, mely dialektikusan, objektív fogalmi megismerés útján felfedezhető illetve rekonstruálható. Platón szerint ez az ideák világa, melynek az aktuális létünk csak töredékes, gyarló utánzata. Tehát ha lerajzolom a széket, amin ülök, a rajz már harmadrangú utánzat, mert amin ülök, már az is utánzata az ideális széknek, mely a szék készítőjének lelki szemei előtt lebegett, mikor faragta. Ezt a filozófiai álláspontot hívjuk idealizmusnak. Mivel az ember a platóni hagyomány szerint társadalmi lény (zoón politikon), ezért mintegy biológiailag determinálva van arra, hogy társadalomban éljen. Lehet egy társadalom jó, ha megfelel az emberek természettel összhangban lévő és erényük által korlátozott igényeinek és lehet rossz, ha kevesek erkölcstelen uralma valósul meg a többiek felett – de a társadalomban való élésnek nincs alternatívája.
A cinikusok éppen úgy Szókratész utáni iskola, mint az idealisták. Hogyan is lázadhattak volna a társadalmi rend ellen, ha nem feltételeznek az aktuális hatalmi viszonyok felett álló univerzális rendet? Számukra azonban nem a természetes társadalom áll szemben a természetellenes társadalommal, hanem a természet a (bármilyen) társadalommal. Diogenész egy alkalommal megfigyelte, hogyan élnek az egerek. Ha éhesek, esznek, amit lehet, ha nincs mit, nem esznek. Ha rájuk jön a kúrhatnék, kúrnak, és nem fizetnek érte. Ott alszanak, ahol éppen tudnak. Nem alkotnak társadalmat, civilizációt, szabályokat, intézményeket, mégis közösségben élnek, és semmivel kevésbé békésen, mint az emberek. Nem csinálnak kultuszt az életből. Nem tanítják, hogyan kell élni, csupán gyakorolják. Ez a természetes élet – gondolta Diogenész – amire törekedni kell. Innen fakad a cinikusok alapvető életelve, a természet szerint való, vagy más néven, a környezet szerint való élet (porosz tesz perisztaszeosz) ideálja: természetes igényeink kielégítése a lehető legegyszerűbb módon, anélkül, hogy a számunkra adott természetes kereteket meg akarnánk haladni. Azért ne akarjuk meghaladni, mert nincs hová. Egyedül természetes életkereteink valóságosak, amit értelmünkkel igyekezhetünk a legegyszerűbben javunkra fordítani, minden más ideális és elvont világ illúzió. Ez a filozófiai alapállás a naturalizmus.
Mikor egy idealista – és a nyugati civilizáció lényegénél fogva idealista – meg akar ismerni valami, a dolog ideáját, fogalmi lényegét akarja megismerni, vagyis voltaképpen a dolgot különböző elvont kategóriákba kívánja sorolni. „Mi az?” – kérdezi az idealistát gyermeke az állatkertben, erre pedig így felelhet: „állatok országa, gerinchúrosok törzse, gerincesek altörzse, hüllők osztálya, stb.” Lény vagy tárgy? Lény. Lelkes lény? Az. Értelemmel bír? Igen. Rákérdezhetek: Szókratész? Mikor egy naturalista meg akar ismerni valamit, a dolog természetére kíváncsi, vagyis a dolgot nem mint egy halmaz részét, hanem mint önálló és egyedi egészet tekinti. Mikor a naturalistát kérdi meg gyermeke az állatkertben, így felel: „akármi is, szereti a vizet, de a tiszta légből veszi a levegőt, négy lába van, húsevő és jobb szeret csapatban lenni”. Vigyázat: egy cinikus számára nem tilos az elvont gondolkozás, csak nem keveri össze azt a megismeréssel.
A fent felvázolt anti-idealista alapállásból következően a cinikus jellemzően nominalista. A nominalizmus egy sarkos álláspont az egyik legfontosabb filozófiai kérdésben, amit úgy hívunk, az univerzálék (elvont fogalmak) problémája. A nominalizmus szerint az univerzálék csak szavak, nem bírnak valódi léttel, míg a realizmus szerint az univerzálék léteznek, akár egy elvont szinten, akár a tudatunkban. A realista azt mondja: „Minden macskában az elvont macska (a Macska, az ideális macska, a macskaság) jelenik meg, onnan tudjuk, hogy macska, hogy megfelel a Macska elvont fogalmának. Az elvont fogalom megelőzi a konkrét dolgot, ezért létezőbb.” A nominalista szerint: „Nincs olyan, hogy elvont macska, csak konkrét dolgok vannak, és minden konkrét dolog, amit macskának tartunk, egyedi, közös halmazba sorolásunk ebből a szempontból önkényes, véletlenszerű, kulturális konszenzuson alapul. Még csak a tudatunkban sem létezik elvont, általános macska, mert amikor el akarunk képzelni egy általános macskát, akkor is egy konkrét (fiktív) macskát képzelünk el.” A nominalista számára minden dolog annyiban létező, amennyiben egyedi és önálló, egy realista szerint minden dolog annyiban létező, amennyiben elvonatkoztatható egyedi mivoltától, ami absztrakt módon nem megismerhető, az nem is létezik. Antiszthenészről feljegyezték, hogy nominalista nézeteket vallott, Diogenész hírhedt performance-át pedig – mikor lámpással embert keresett Athén utcáin – hogyan másképp érthetnénk, mint az idealizmus kifigurázásaként. Valószínűleg sok mindenkivel találkozott, de emberrel, mint olyannal, vagy pláne az Emberrel aligha.
Fontos megértsük, miről van itt szó, amikor a természet kerül említésre. A modern tudat természet alatt valami olyasmit ért, hogy flóra, fauna, fű, fa, virág, kő, minden, ami nem ember alkotta dolog – és ezáltal nyitott az ember „teremtő” beavatkozására. Nem nehéz belátnunk, hogy a természet ezen modern fogalma maga is ember alkotta, absztrakt. A cinikus ebben az értelemben (lásd Bruno Latour hasonló című hosszúra nyúlt esszéjét) nem volt és soha nem is lesz modern. A filozófiai naturalista számára a természet mindaz, ami nem absztrakt, mindaz, ami közvetlenül, érzéki (szenzorális) tapasztalat útján adott. Egy felhőkarcoló természete például az, hogy benne emberek rétegzett módon aktuális tevékenységeiket végezzék, és ezen nem változtat a tény, hogy mindezt előzetesen erre a célra konstruált vagy emberi beavatkozás nélkül alakult ki így.
Az említett modern (és egy cinikus számára velejéig hamis) antagonizmusok (ellentétes fogalmak) jellemzően szubjektivisták. A szubjektivista két részre osztja a világot, ez a két rész pedig az „én” és a „nem-én”. Végső soron ebből a szembeállításból vezethető le a természet fent említett absztrakt koncepciója is („mi” = absztrakt emberi világ vs. „nem-mi”/”az” = absztrakt nem emberi világ). A modern civilizáció lényegénél fogva szubjektív idealista. Az része a társadalomnak, aki jogalany, a jogalany pedig szükségképpen szubjektum. A szubjektum társadalmi konstrukció, nem feltétlen ember, lehet üzleti vállalkozás vagy állam is. Egy politikai közösség is szubjektum, saját „identitással” és önnön történetéről való kollektív és előíró jellegű mítoszokkal. Így alakul ki az a sajátos jelenség, amit a mai közgondolkodás tévesen a demokráciával azonosít: egymással összemérhetetlen mesterséges valóságok törzsi háborúja, azon versengve, kiknek van faszább eredetmítosza, több „ősi joga a földre”, esetleg ki van jobban „elnyomva”. Ezen virtuális valóságok alapesete a nacionalizmus, de minden modern politikai identitáskonstrukció így működik, egy elvont tulajdonság (nyelv, bőrszín, biológiai nem, szexuális affinitás, stb.) mentén szubjektumot, tehát képzelt (idealista, racionálisan konstruált) közösséget konstituál (feltételez), ennek jogokat vindikál, aminek nevében gyakják egymást az erőforrások központi elosztása feletti ellenőrzésért értelmiségi csoportok. Mivel a hedonista értelemben elképzelt boldogság és szenvedés merőben alanyi – van, aki azt elnyomásként éli meg, ha rosszul öltözött embereket beengednek kedvenc night clubjába, míg más pattogós léptekkel vonul be a gázkamrába, mondván, rend a lelke mindennek – az erre alapozott sérelmi politizálás a parttalan szubjektivizmus önpusztító zsákutcájába, totális terrorisztikus logikájába vezeti az értelmet. Ebből kiindulva például mondhatom azt, hogy ha valakinek kölcsönadok valamit és nem kapom vissza, egy idő után megkérdezem az illetőt, nem-e érzi úgy, hogy tartozik. Ha nem, akkor nem. (Olyan ez, mint a medve halállistája.) Szubjektivizmus ez? Nem, annak objektív beismerése, hogy tartozni csak szubjektíve lehet.
Mivel érzem, hogy ez tömény volt, levezetésként és példaként tekintsük meg Ideologikosz és Künikosz beszélgetését.
Ideologikosz és Künikosz az athéni felső tízezer partiján lett bemutatva egymásnak. Künikoszról azt tartják a társaságban, jámbor, szórakoztató bár elég ordenáré szociopata, aki hiába éles elméjű, a szavakat harapófogóval kell belőle kihúzni, és sosem veszi komolyan a komoly dolgokat. Ideologikosz ellenben joviális polgár, aki szeret csevegni és ismerkedni.
I.: Üdv, Ideologikosz vagyok, orvos, nős, három gyermek atyja, egy időben Platón Akadémiájának hallgatója, a Nagyon Komoly Polgárok Egy Jobb Athénért Párt tagja. Van egy csekélyke földem, szőlőt termesztek rajta, ezt idősebbik fiamra hagyom majd, a kisebbikre a vízimalmomat és frissen felújított házi atomhulladék-lerakó telepemet, persze ha már érett és komoly, katonaviselt és nős férfiak lesznek. Lányom a nagy politikusi jövő előtt álló kitűnő rétor, Demagogosz jövendőbelije (bár ő még nem tud róla), aki a legjobb iskolákat végezte. Mindent összevetve a társadalom hasznos, teremtő, aktív tagja vagyok.
K.: Számomra ebből nem derült ki, ki vagy, csupán a társadalmi szerepeidet soroltad fel.
I.: Miért, te ki vagy?
K.: Én? Én vagyok. Bárhogy máshogy mondanám, menthetetlenül elveszne a lényeg.
I.: Jó, de mondj valamit magadról!
K.: Sajnos valami édesre éhezem, pedig napok óta rajtam a hígfosás.
I.: Nem értem. Az, hogy te te vagy, az tautológia (önismétlés)! Ha én azt mondom, én én vagyok, abból tudnád, ki vagyok?
K.: Nem, ezt eddig is tudtam. Tényleg önismétlés, ezért is értelmetlen ilyet kérdezni.
I.: Akkor mit kérdezzek, amiből kiderül, ki vagy?
K.: Semmit, az szavakból nem derül ki. Az ember az életével egyenlő, nem a szavaival.
I.: De hát elmondtam az életemet!
K.: Csak azt mondtad el, mit csináltál az életed helyett… De nem akarlak feltartani. Én úgy gondolom, addig nem ismerek valakit, amíg nem basztunk egy jót.
I.: Ez felháborító! Pedig felvilágosult embernek tartom magam és én is részt vettem egy-két lakomán ifjú koromban Arisztophanész házában. Szexuális ajánlatot tettél nekem ennyi ember előtt?
K.: Fuj, dehogy! A baszás nem feltétlenül szexuális együttlét (bár van, aki esetében az), van, akinél egy jó filozófiai vita, van, akivel egy jó berúgás, van, akivel együtt zenélés, és a többi. Onnantól, hogy basztunk, érzéki élményt jelentő együttlét részesei voltunk, már van közös történetünk. Innentől fogva már nem léphet fel olyan kényszeredett helyzet, mint a mostani veled. Innentől már ismerem a másik természetét. Ha azonban azt várod, beszéljek magamról, nem rám vagy kíváncsi, hanem a társadalmi potenciálomra, elvont-konvencionális kapcsolatot, végeredményben üzletet akarsz velem kötni. Én ennek elvi ellensége vagyok. Látod: úgy tartjátok, közösségellenes vagyok, pedig éppen ellenkezőleg, ragaszkodom a természetes közösségi léthez és elutasítom annak illuzórikus utánzatát, a magányos tulajdonos-polgárok morbid paktumait társadalmi látszatértékek csereberéje céljából.
I.: Nem értem, elutasítod az elvont gondolati struktúrák valóságként való azonosítását, miközben magad is azt állítod, az embernek van valami „természete” – ez nem szükségképpen absztrakció?
K.: Válaszomhoz előrebocsátom, hogy végső soron persze, az én filozófiám sem a fingra építkezik, hanem axiómákra – alapigazságokra. Az axiómák nem az Igazságok, nem a Valóságok, nem többek, mint axiómák: egy szellemi építmény szükséges alapkövei. Mint minden axiómák, az enyémek is kétségbe vonhatóak, kritizálhatóak, szétszedhetőek a te mindent ötszörös idézőjelbe tevő és eltávolító üres retorikáddal. Az, hogy tételezek természetet, valóban magában rejti az esszencializmus veszélyét, de a lényeg pont az, hogy a természet fogalma ebben a fogalmi rendszerben üresen van hagyva. Az én aktuális tudatom önnön természetemről nem előíró senkire nézve. Önmagamra sem.
Ahol állunk képzeletünkben, az a nyugati filozófiai gondolkodás kezdete, az a Szókratész nevéhez fűződő pont, amikor a gondolkodás feltalálta a „természetet”, amint azt Leo Strauss német filozófus találóan megállapította. Olyasféle feltalálásról van szó, amiként a felvilágosodás korszaka feltalálta a történelmet, a történelem mai fogalmát, miként erre Nietzsche szeretett utalni. Azelőtt, hogy természetet tételeztünk volna, nem volt más, mint különféle szokások összessége. Más volt a szokás Thébaiban, más Athénban, más Spártában, megint más a perzsáknál – azt azonban, hogy egyik jobb a másiknál, senki nem állíthatta volna. A Szókratész előtti gondolkodást jól jellemzi egyik emblematikus vitapartnere, Traszümakhosz, aki azt a ma is elterjedt álláspontot képviseli, miszerint a hatalom mindent legitimál, ezért az élet célja és minden boldogság forrása a hatalom. Mivel azt, hogy mi a szép, a jó, a helyes és a jogos mindig azok mondják meg, akiknek hatalmukban áll, ezért végső soron nem létezik más, mint a hatalom, minden alapja. Nem véletlen, hogy a legjelentősebb modern gondolkodók, akik mindent a hatalomból eredeztettek, mint Nietzsche, Carl Schmitt vagy Michel Foucault, még véletlenül sem tartották volna magukat filozófusnak. Ahhoz, hogy azt mondjuk, nincs így, hogy van jó szokás és nem jó szokás, és néha annak is igaza lehet, akinek nincs hatalma, szükség van a természetre (phüsziszre), mint egyfajta felettünk, rajtunk kívül álló egyetemes rendre, melyet ha felismerünk, ahhoz viszonyítani tudjuk a dolgokat. Ha van természetes rendje a világnak, van a természetes rendnek megfelelő és annak meg nem felelő társadalmi rend, emberi cselekedet, a dolgok elrendezése – van objektíve megállapítható helyes és helytelen, szép és csúnya, jó és rossz. Szókratész legnagyobb tanítványa, Platón (és ebben követője, Arisztotelész sem különbözik), úgy gondolták, az univerzális rend egyfajta elvont, fogalmi síkja a létezésnek, mely dialektikusan, objektív fogalmi megismerés útján felfedezhető illetve rekonstruálható. Platón szerint ez az ideák világa, melynek az aktuális létünk csak töredékes, gyarló utánzata. Tehát ha lerajzolom a széket, amin ülök, a rajz már harmadrangú utánzat, mert amin ülök, már az is utánzata az ideális széknek, mely a szék készítőjének lelki szemei előtt lebegett, mikor faragta. Ezt a filozófiai álláspontot hívjuk idealizmusnak. Mivel az ember a platóni hagyomány szerint társadalmi lény (zoón politikon), ezért mintegy biológiailag determinálva van arra, hogy társadalomban éljen. Lehet egy társadalom jó, ha megfelel az emberek természettel összhangban lévő és erényük által korlátozott igényeinek és lehet rossz, ha kevesek erkölcstelen uralma valósul meg a többiek felett – de a társadalomban való élésnek nincs alternatívája.
A cinikusok éppen úgy Szókratész utáni iskola, mint az idealisták. Hogyan is lázadhattak volna a társadalmi rend ellen, ha nem feltételeznek az aktuális hatalmi viszonyok felett álló univerzális rendet? Számukra azonban nem a természetes társadalom áll szemben a természetellenes társadalommal, hanem a természet a (bármilyen) társadalommal. Diogenész egy alkalommal megfigyelte, hogyan élnek az egerek. Ha éhesek, esznek, amit lehet, ha nincs mit, nem esznek. Ha rájuk jön a kúrhatnék, kúrnak, és nem fizetnek érte. Ott alszanak, ahol éppen tudnak. Nem alkotnak társadalmat, civilizációt, szabályokat, intézményeket, mégis közösségben élnek, és semmivel kevésbé békésen, mint az emberek. Nem csinálnak kultuszt az életből. Nem tanítják, hogyan kell élni, csupán gyakorolják. Ez a természetes élet – gondolta Diogenész – amire törekedni kell. Innen fakad a cinikusok alapvető életelve, a természet szerint való, vagy más néven, a környezet szerint való élet (porosz tesz perisztaszeosz) ideálja: természetes igényeink kielégítése a lehető legegyszerűbb módon, anélkül, hogy a számunkra adott természetes kereteket meg akarnánk haladni. Azért ne akarjuk meghaladni, mert nincs hová. Egyedül természetes életkereteink valóságosak, amit értelmünkkel igyekezhetünk a legegyszerűbben javunkra fordítani, minden más ideális és elvont világ illúzió. Ez a filozófiai alapállás a naturalizmus.
Mikor egy idealista – és a nyugati civilizáció lényegénél fogva idealista – meg akar ismerni valami, a dolog ideáját, fogalmi lényegét akarja megismerni, vagyis voltaképpen a dolgot különböző elvont kategóriákba kívánja sorolni. „Mi az?” – kérdezi az idealistát gyermeke az állatkertben, erre pedig így felelhet: „állatok országa, gerinchúrosok törzse, gerincesek altörzse, hüllők osztálya, stb.” Lény vagy tárgy? Lény. Lelkes lény? Az. Értelemmel bír? Igen. Rákérdezhetek: Szókratész? Mikor egy naturalista meg akar ismerni valamit, a dolog természetére kíváncsi, vagyis a dolgot nem mint egy halmaz részét, hanem mint önálló és egyedi egészet tekinti. Mikor a naturalistát kérdi meg gyermeke az állatkertben, így felel: „akármi is, szereti a vizet, de a tiszta légből veszi a levegőt, négy lába van, húsevő és jobb szeret csapatban lenni”. Vigyázat: egy cinikus számára nem tilos az elvont gondolkozás, csak nem keveri össze azt a megismeréssel.
A fent felvázolt anti-idealista alapállásból következően a cinikus jellemzően nominalista. A nominalizmus egy sarkos álláspont az egyik legfontosabb filozófiai kérdésben, amit úgy hívunk, az univerzálék (elvont fogalmak) problémája. A nominalizmus szerint az univerzálék csak szavak, nem bírnak valódi léttel, míg a realizmus szerint az univerzálék léteznek, akár egy elvont szinten, akár a tudatunkban. A realista azt mondja: „Minden macskában az elvont macska (a Macska, az ideális macska, a macskaság) jelenik meg, onnan tudjuk, hogy macska, hogy megfelel a Macska elvont fogalmának. Az elvont fogalom megelőzi a konkrét dolgot, ezért létezőbb.” A nominalista szerint: „Nincs olyan, hogy elvont macska, csak konkrét dolgok vannak, és minden konkrét dolog, amit macskának tartunk, egyedi, közös halmazba sorolásunk ebből a szempontból önkényes, véletlenszerű, kulturális konszenzuson alapul. Még csak a tudatunkban sem létezik elvont, általános macska, mert amikor el akarunk képzelni egy általános macskát, akkor is egy konkrét (fiktív) macskát képzelünk el.” A nominalista számára minden dolog annyiban létező, amennyiben egyedi és önálló, egy realista szerint minden dolog annyiban létező, amennyiben elvonatkoztatható egyedi mivoltától, ami absztrakt módon nem megismerhető, az nem is létezik. Antiszthenészről feljegyezték, hogy nominalista nézeteket vallott, Diogenész hírhedt performance-át pedig – mikor lámpással embert keresett Athén utcáin – hogyan másképp érthetnénk, mint az idealizmus kifigurázásaként. Valószínűleg sok mindenkivel találkozott, de emberrel, mint olyannal, vagy pláne az Emberrel aligha.
Fontos megértsük, miről van itt szó, amikor a természet kerül említésre. A modern tudat természet alatt valami olyasmit ért, hogy flóra, fauna, fű, fa, virág, kő, minden, ami nem ember alkotta dolog – és ezáltal nyitott az ember „teremtő” beavatkozására. Nem nehéz belátnunk, hogy a természet ezen modern fogalma maga is ember alkotta, absztrakt. A cinikus ebben az értelemben (lásd Bruno Latour hasonló című hosszúra nyúlt esszéjét) nem volt és soha nem is lesz modern. A filozófiai naturalista számára a természet mindaz, ami nem absztrakt, mindaz, ami közvetlenül, érzéki (szenzorális) tapasztalat útján adott. Egy felhőkarcoló természete például az, hogy benne emberek rétegzett módon aktuális tevékenységeiket végezzék, és ezen nem változtat a tény, hogy mindezt előzetesen erre a célra konstruált vagy emberi beavatkozás nélkül alakult ki így.
Az említett modern (és egy cinikus számára velejéig hamis) antagonizmusok (ellentétes fogalmak) jellemzően szubjektivisták. A szubjektivista két részre osztja a világot, ez a két rész pedig az „én” és a „nem-én”. Végső soron ebből a szembeállításból vezethető le a természet fent említett absztrakt koncepciója is („mi” = absztrakt emberi világ vs. „nem-mi”/”az” = absztrakt nem emberi világ). A modern civilizáció lényegénél fogva szubjektív idealista. Az része a társadalomnak, aki jogalany, a jogalany pedig szükségképpen szubjektum. A szubjektum társadalmi konstrukció, nem feltétlen ember, lehet üzleti vállalkozás vagy állam is. Egy politikai közösség is szubjektum, saját „identitással” és önnön történetéről való kollektív és előíró jellegű mítoszokkal. Így alakul ki az a sajátos jelenség, amit a mai közgondolkodás tévesen a demokráciával azonosít: egymással összemérhetetlen mesterséges valóságok törzsi háborúja, azon versengve, kiknek van faszább eredetmítosza, több „ősi joga a földre”, esetleg ki van jobban „elnyomva”. Ezen virtuális valóságok alapesete a nacionalizmus, de minden modern politikai identitáskonstrukció így működik, egy elvont tulajdonság (nyelv, bőrszín, biológiai nem, szexuális affinitás, stb.) mentén szubjektumot, tehát képzelt (idealista, racionálisan konstruált) közösséget konstituál (feltételez), ennek jogokat vindikál, aminek nevében gyakják egymást az erőforrások központi elosztása feletti ellenőrzésért értelmiségi csoportok. Mivel a hedonista értelemben elképzelt boldogság és szenvedés merőben alanyi – van, aki azt elnyomásként éli meg, ha rosszul öltözött embereket beengednek kedvenc night clubjába, míg más pattogós léptekkel vonul be a gázkamrába, mondván, rend a lelke mindennek – az erre alapozott sérelmi politizálás a parttalan szubjektivizmus önpusztító zsákutcájába, totális terrorisztikus logikájába vezeti az értelmet. Ebből kiindulva például mondhatom azt, hogy ha valakinek kölcsönadok valamit és nem kapom vissza, egy idő után megkérdezem az illetőt, nem-e érzi úgy, hogy tartozik. Ha nem, akkor nem. (Olyan ez, mint a medve halállistája.) Szubjektivizmus ez? Nem, annak objektív beismerése, hogy tartozni csak szubjektíve lehet.
Mivel érzem, hogy ez tömény volt, levezetésként és példaként tekintsük meg Ideologikosz és Künikosz beszélgetését.
*
Ideologikosz és Künikosz az athéni felső tízezer partiján lett bemutatva egymásnak. Künikoszról azt tartják a társaságban, jámbor, szórakoztató bár elég ordenáré szociopata, aki hiába éles elméjű, a szavakat harapófogóval kell belőle kihúzni, és sosem veszi komolyan a komoly dolgokat. Ideologikosz ellenben joviális polgár, aki szeret csevegni és ismerkedni.
I.: Üdv, Ideologikosz vagyok, orvos, nős, három gyermek atyja, egy időben Platón Akadémiájának hallgatója, a Nagyon Komoly Polgárok Egy Jobb Athénért Párt tagja. Van egy csekélyke földem, szőlőt termesztek rajta, ezt idősebbik fiamra hagyom majd, a kisebbikre a vízimalmomat és frissen felújított házi atomhulladék-lerakó telepemet, persze ha már érett és komoly, katonaviselt és nős férfiak lesznek. Lányom a nagy politikusi jövő előtt álló kitűnő rétor, Demagogosz jövendőbelije (bár ő még nem tud róla), aki a legjobb iskolákat végezte. Mindent összevetve a társadalom hasznos, teremtő, aktív tagja vagyok.
K.: Számomra ebből nem derült ki, ki vagy, csupán a társadalmi szerepeidet soroltad fel.
I.: Miért, te ki vagy?
K.: Én? Én vagyok. Bárhogy máshogy mondanám, menthetetlenül elveszne a lényeg.
I.: Jó, de mondj valamit magadról!
K.: Sajnos valami édesre éhezem, pedig napok óta rajtam a hígfosás.
I.: Nem értem. Az, hogy te te vagy, az tautológia (önismétlés)! Ha én azt mondom, én én vagyok, abból tudnád, ki vagyok?
K.: Nem, ezt eddig is tudtam. Tényleg önismétlés, ezért is értelmetlen ilyet kérdezni.
I.: Akkor mit kérdezzek, amiből kiderül, ki vagy?
K.: Semmit, az szavakból nem derül ki. Az ember az életével egyenlő, nem a szavaival.
I.: De hát elmondtam az életemet!
K.: Csak azt mondtad el, mit csináltál az életed helyett… De nem akarlak feltartani. Én úgy gondolom, addig nem ismerek valakit, amíg nem basztunk egy jót.
I.: Ez felháborító! Pedig felvilágosult embernek tartom magam és én is részt vettem egy-két lakomán ifjú koromban Arisztophanész házában. Szexuális ajánlatot tettél nekem ennyi ember előtt?
K.: Fuj, dehogy! A baszás nem feltétlenül szexuális együttlét (bár van, aki esetében az), van, akinél egy jó filozófiai vita, van, akivel egy jó berúgás, van, akivel együtt zenélés, és a többi. Onnantól, hogy basztunk, érzéki élményt jelentő együttlét részesei voltunk, már van közös történetünk. Innentől fogva már nem léphet fel olyan kényszeredett helyzet, mint a mostani veled. Innentől már ismerem a másik természetét. Ha azonban azt várod, beszéljek magamról, nem rám vagy kíváncsi, hanem a társadalmi potenciálomra, elvont-konvencionális kapcsolatot, végeredményben üzletet akarsz velem kötni. Én ennek elvi ellensége vagyok. Látod: úgy tartjátok, közösségellenes vagyok, pedig éppen ellenkezőleg, ragaszkodom a természetes közösségi léthez és elutasítom annak illuzórikus utánzatát, a magányos tulajdonos-polgárok morbid paktumait társadalmi látszatértékek csereberéje céljából.
I.: Nem értem, elutasítod az elvont gondolati struktúrák valóságként való azonosítását, miközben magad is azt állítod, az embernek van valami „természete” – ez nem szükségképpen absztrakció?
K.: Válaszomhoz előrebocsátom, hogy végső soron persze, az én filozófiám sem a fingra építkezik, hanem axiómákra – alapigazságokra. Az axiómák nem az Igazságok, nem a Valóságok, nem többek, mint axiómák: egy szellemi építmény szükséges alapkövei. Mint minden axiómák, az enyémek is kétségbe vonhatóak, kritizálhatóak, szétszedhetőek a te mindent ötszörös idézőjelbe tevő és eltávolító üres retorikáddal. Az, hogy tételezek természetet, valóban magában rejti az esszencializmus veszélyét, de a lényeg pont az, hogy a természet fogalma ebben a fogalmi rendszerben üresen van hagyva. Az én aktuális tudatom önnön természetemről nem előíró senkire nézve. Önmagamra sem.
*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése